Esett. Ennyire még soha nem volt egyértelmű az időjárási előrejelzés. Napok óta figyeltük és tudtuk, hogy esni fog. Akik pedig már jártunk ott zuhogó esőben azt is tudtuk, mire számíthatunk. De ez nem tántorított vissza bennünket, egyrészt mert elhatároztuk, hogy megyünk, a szállás lefoglalva, autó teletankolva, másrészt pogácsa, sütik megsütve, bepakolva, útra készen, tehát eső ide, eső oda, elindultunk. Az első rövid pihenőt Királyhágónál tartottuk, kicsit ködös, párás, szemerkélő esős idő fogadott itt is. A következő megálló a kőrösfői református templom, majd Kolozsvár, itt a főtéren Mátyás király szobrához tettünk egy rövid sétát. 
Utunkat a Maros mentén, ámulatba ejtő környezetben folytattuk, időnként egy gyors fénykép erejéig meg-megállva. Igencsak estébe fordult az idő, mire kis telefonos segítséget követően megérkeztünk erdélyi állomáshelyünkre, Sződliget testvértelepülésére Csikszentdomokosra, ahol vendéglátóink – Melinda, valamint édesanyja Irén, és édesapja Józsi – nagy szeretettel és ütős köményes pálinkával fogadtak. Ez utóbbi kettő állandó kísérőjévé vált erdélyi utunknak. Kis örömködés és beszélgetés után pihenni tértünk, hiszen másnap hosszú út állt előttünk. A kiadós reggelit követően mi autóval mentünk a búcsúba. A már előző nap útnak indult gyalogos, és szekéren utazó zarándokok mellett elhaladva csodálatos volt látni a gyönyörű, sokszínű népviseletet és a rengeteg magyar zászlót. Fantasztikus a kitartásuk, fegyelmük, jókedvük, teherbírásuk. 
Aztán a gyaloglásból mi is kivettük a részünket, mivel a környéket gyakorlatilag lezárták a gépjármű forgalom elől, így az utolsó öt-hat kilométert végig gyalogoltuk, mint az igazi zarándokok. Akkor még kimondottan kellemes idő volt, még a nap is kisütött, de a többnapos esőzéstől nedves, csúszós úton a Nyeregbe feljutni még így sem volt könnyű. Ott aztán, amíg a szem ellátott, minden irányból a keresztaljak csak jöttek-jöttek és elfoglalták több évtizedes, vagy talán több évszázados megszokott helyüket a szabadtéri oltár előtt. • A szentmise első felében még sütött a nap, aztán egyre sűrűsödtek, sötétedtek a felhők felettünk és esni kezdett, aztán már szakadt. A hátizsákokból előkerültek az esőkabátok, esernyők, az eső csak ömlött. És a tömeg fegyelmezetten állt, nem mozdult, mintha mi sem történt volna. A székely ember erre azt mondja: a Szűzanya lemossa bűneinket. Aki eljön a csíksomlyói búcsúba számol ezzel és nem esik pánikba. Majd eláll, ha nem, esőben megyünk le a végén is. Hát, ha nem volt egyszerű feljutni, esőben lejutni még nehezebb a Nyeregből. De szerencsésen leértünk, elgyalogoltunk a kocsiig, aztán vissza a szállásra, mert bizony elfáradtunk, átáztunk. De útközben azért még megálltunk Madéfalván a Siculicidium emlékműnél (1905), amely az 1764-ben az osztrák katonák által legyilkolt több száz székelynek állít emléket. Az emlékmű a Mádéfalvi veszedele, címszóval vonult be a történelembe. 
A kis társaság egy része a testvértelepülési találkozások során kialakult barátságokat ápolva, régi kedves ismerősöket látogatott meg, másik része egy kis vendégfogadó kínálatát fedezte fel. Másnap, állandó kísérőnkkel Irénnel együtt, az ezeréves határra, Gyimesbükkre indultunk, a Csíksomlyó expressz és a Székelygyors ünnepi fogadására, valamint a felújított híd avatására és a kontumáci kápolna melletti szabadtéri misére. Az ünnepség végére itt is leszakadt az ég, bennünket az ismételt megázástól az mentett meg, hogy az első helyre, ahová becsengettünk, hogy beállhatunk-e a kocsival, kinyílt a kapu és a kedves, idős házaspár beengedett, így mire eleredt az eső, már az eresz alatt álltunk, sőt még süteményt is kaptunk. Igaz, Irént pár órára szem elől tévesztettük, de aztán minden gond nélkül hazaértünk, útközben még megálltunk Nyergestetőn az 1849-es honvéd emlékműnél. 
Rövid erdélyi utunk utolsó napján, korán reggel elbúcsúztunk kedves vendéglátóinktól, majd mindenféle házi sajtos és egyéb finomságokkal felpakolva hazaindultunk, egy-egy rövid séta erejéig megállva Székelyudvarhelyen, Korondon, Farkaslakán Tamási Áron sírjánál, Szovátán a Medve tónál, Marosvásárhely főterén. Késő éjjel kicsit fáradtan, de lelkiekben feltöltődve érkeztünk haza azzal az elhatározással, hogy jövőre már egy nagyobb túrát tervezünk. Itt pedig álljon egy igazi, autentikus erdélyi étel, a puliszka receptje. Nekünk kicsit szokatlan, hogy reggelire nagyon sok helyen ezt tálalják. Mi két alkalommal, egyéb más finomságok mellett, ezt reggeliztük kedves vendéglátóink jóvoltából. Kicsit megmosolyogtak bennünket, hogy főételnek, köretnek gondoltuk, például vacsorára. PULISZKA Hozzávalók: kb. ¾ kg kukoricadara, 2 l víz, só Elkészítés: A két liter vizet odatesszük főni a sóval. Sót annyit teszünk bele, hogy amikor megkóstoljuk, úgy kell éreznünk mintha elsóztuk volna egy kicsit. Ha felforrt a víz, akkor kiöntünk belőle kb. 1 liternyit és a megmaradt vizet visszatesszük a tűzre. Ekkor elkezdjük lassan belecsurgatni a kukoricadarát és folyamatosan kevergetjük fakanállal, mint a tejbegrízt. Ha keményedik nagyon, akkor öntünk még abból a vízből, amit félretettünk. Az állaga nem önthető kell legyen. Akkor van kész, ha már kb. egy 15-20 percet kevergettük. Ez általában férfimunka, mert sokat kell kevergetni. Ha már a puliszka kész a megmaradt vízbe belemártogatjuk a fakanalat és a vizes fakanállal leválasztjuk a puliszkát az edény oldaláról és kiborítjuk egy lapos tányérra, vagy lapítóra (azaz vágódeszkára). Késsel nem szabad szeletelni, mert árt az élének. Szeletelésre cérnát, madzagot használjunk. Lehet tovább variálni, például kiszaggatni, juhtúróval, hagymával lerakva sütőben átsütni, aztán szalonnazsírral meglocsolva fogyasztani. (Kati) 
Hozzászólás írásához bejelentkezés szükséges.